pangó csend koppan a fülemen
és én csak várom, hogy a fény
elporlasszon.
megkucorodom a sugarakban,
lebegek, mint az alig látható,
felvert por.
sziporkázom benned, fürdőzöm,
remegek.
…
tudhatnád, hogy késő tavasszal
az utcák széltükben szűkebbek,
mint általában.
és a lombok körbeölelik az
útszegélyt.
…
az éjszakáink a legszebbek.
akkor élünk igazán, fénylünk.
a reggel megöli az álmainkat,
mi is meghalunk kicsit mindig.
megül a csend, porként nehezedik rá a szekrényre, az asztalra, a villogó lámpára, minden élőre és élettelenre; egyedül a szívdobogás hallatszik, a pulzus vöröses dobolása.
meredve nézem, kiterítem a pillanatot, látom, ahogyan a testek megfeszülnek, majd egymásbapihennek mély megnyugvással.
szemeid csak úgy remegnek a fényben.
tudod, akármit mondanál: valóst vagy valótlant - elhinném.
még jó hogy süt a nap legalább
a kihűlt lelkemet a napra tehetem
és hogyha majd újra találkozunk
már nem kell félnem attól, hogy
szépen lassan, de biztosan összefagysz.
szeretném hogyha felöklelés helyett felemelnél és
mikor az arcomba köpsz, legalább adj egy zsepit.
letörölni nem kell, nyugi majd én összegyűjtöm és
kidoblak a kukába.
már észre sem veszem, ahogyan koppan a sárgásszürke idő, és a veszteséget sem sűrű másodpercekben mérem.
((belédhalok.))
a meggymagszínű csontjaim rezzenéseiben ülepszik meg az a félelemszerű dolog. tudod, amiről beszéltem neked nem is olyan régen, amikor éppen azzal ütötted el az idődet, hogy az asztal sarkát simogatod. és akkor az történt még, hogy kellően felmelegítettük a székeket, le is léptünk hamar, néha az aszfaltot nyaldostuk, dehát ilyen az alkohol. ha nem rozsdásodnál meg, nem kellene ennyit olajozni. ugyehogyigen.
néha bevillan, hogy régen milyen odaadással mesélted
azt, amikor még kislány voltál és nem hordtál cipőt.
úgy szaladtál, megbotlottál, a körmöd alól a vér csorgott,
kicsi fintor megült a szád szélén, de csak meséltél és én
csillogó szemekkel ámultam és elképzeltem, ahogy a felvert
por rácsúszik a sebre, gyöngyözik a piros és egyre csak
jajgatsz. jaj, de nem, a jajgatás nem is rémlik, mert mindig
úgy képzeltelek el, hogy néma vagy, talán a könnycsepp az
legördül; jó kövér, majdnem olyan, mint amilyen én voltam
akkor. és aztán megcsípted az arcomat, mosolyogtál, én
pedig azt hittem, sosem hagysz így magunkra, de mégis
megtetted.
aztán voltak még történetek, nem is kellett horrorfilmet
néznem a tévében, elég volt csak hallgatni azt, hogy
te miket éltél meg vagy csak mit hallottál a többiektől.
és meséltél a belekről, amik lógtak a póznán, azt mondtad,
hogy a nagypapa így halt meg. és ezt is elképzeltem, úgy
mint minden mást és féltem, hogy én is aknára lépek, pedig
tudtam, hogy úgysem lehet, mert már mindenkit megölt egy.
mert mindenki halott, legalább egyszer meghalt, csak az
életeket váltjuk egymás után és körbe-körbe táncolunk,
addig, amíg el nem fogy az idő.
